Amikor el kell vágni a lelki köldökzsinórt
Sacalean Florin Marius pszichológus újonc a Carit San Medical orvoscsapatában, csupán januártól fogadja pácienseit. Ám ez nem azt jelenti, hogy ne lenne mögötte számos eset, illetve több éves tapasztalat. Pácienseinek zöme gyerek, akiknek segít az autizmustól és viselkedészavaroktól terhelt gyerekkorból a legtöbbet kihozni. A pszichológus – elmondása szerint – szakmai sikereinek 85%-át a pácienseinek tulajdonítja.
– Miként döntött a pszichológusi szakma mellett?
– Nagyon szerettem a logikát, pszichológiát, filozófiát – először az utóbbit akartam egyetemen tanulni –, aztán gyakorlati megfontolásból pszichológiára iratkoztam. Ekkor még nem tudtam, hogy pszichológusként fogok dolgozni, de az egyetem alatt és utána is bebizonyosodott, hogy talál hozzám ez a hivatás.
– Milyen problémákkal fordulnak leginkább önhöz?
– A páciensi köröm 75%-a gyerek, akik nagy része autista vagy viselkedészavaros. Tapasztalatom szerint a gyerek állapotáért sok esetben a szülők a felelősök, azaz a problémás csemete mögött általában nehézségekkel, vagy még nagyobb problémákkal küszködő felnőtt áll.
– Nehezebb vagy könnyebb gyerekekkel dolgozni, mint felnőttekkel?
– A gyerekek kimondanak mindent, amit gondolnak, nincsenek gátlásaik, sőt, 7-8 éves korban még nincs kialakulva az a szűrő sem, amin keresztül szemlélik a világot és az információt. Ennek okán, amikor pszichológus mond nekik valamit, elfogadják, magától értetődőként veszik. Különleges is a gyerekekkel foglalkozni, mert nem lehet hazudni nekik, hiszen azonnal megérzik ezt, és elveszti a belém vetett bizalmát. Ha pedig nem alakul ki egyféle barátság, kötődés a gyerek és a pszichológusa között, szinte lehetetlen eredményeket elérni.
– Miben tud ön segíteni az önhöz forduló személyeknek?
– Ha nyitottak és hajlandóak a terápiára, túlzás nélkül állíthatom, hogy bármiben és mindenben. Tényleg igaz a mondás, miszerint az a páciens, aki önön elhatározásából fordul pszichológushoz, a problémái 50%-át már megoldotta. Viszont a felnőttek zöme nem saját elhatározásából érkezik a pszichológushoz, inkább a családjuk, főnökük küldi el hozzám. Ezekben az esetekben nem tudatosul bennük, hogy valamilyen pszichikai problémájuk lenne, sőt, abból a helytelen premisszából indulnak ki, hogy bolondok. Ennek következményeként gát alakul ki bennük, és így nehéz velük dolgozni, de idővel itt is szép eredményeket lehet elérni.
– Hogyan lehet legyőzni azt a tévhitet, hogy aki pszichológushoz fordul, az gyenge ember vagy éppen bolond?
– Nagyon nehéz felülírni, megváltoztatni egy létező mentalitást, de talán a pszichológusok és pszichiáterek közös erővel le tudnák építeni ezt az igaztalan koncepciót. A pszichológus a lélekkel foglalkozik, a pszichiáter pedig gyógyszeres úton próbál gyógyítani különböző betegségeket. Nem titok, hogy létezik olyan pszichiáter, aki nem ismeri el a mi munkánkat, ám az én álláspontom, hogy mindkettőnek megvan a maga fontossága. Azt hiszem, idővel ez a tévhit is megváltozik, elég, ha csak a tőlünk nyugatabbra lévő országokat kísérjük figyelemmel, ahol például emésztési zavarokkal – teljesen jogosan – pszichológushoz jár az ember. Nem mondok újat azzal, hogy a legtöbb szomatikus betegségnek lelki oka van, és itt jön képbe a pszichológus.
– Hogyan válhat jó szakemberré a pszichológus?
– Azt hiszem, sok gyakorlattal. A lélekgyógyász minden páciensétől rengeteget tanulhat, emellett akkor lehet jó szakember, ha felismeri a korlátait, és nem szégyelli a témában tapasztaltabb, hozzáértőbb kollégája segítségét, tanácsát kérni indokolt esetben.
– Mi a legnagyobb kihívás ebben a szakmában?
– Egy viselkedészavaros gyerek szülője hozzáállásának megváltoztatása. Kétféle szülőtípus létezik ebben az esetben: amely kevés figyelmet fordít a gyerekére, másik pedig a túlféltő szülő. Az utóbbi legtöbbször sikeres életpályát bejárt felnőtt, akinek a túlféltéssel az a célja, hogy a gyereke is hasonló életutat járjon be. Emiatt olyan gyerekpáciensem is voltak, akit hat évesen még a szülője etette kiskanállal, ezzel pedig akaratlanul is azt üzeni a gyerekének, hogy egyedül nem képes megtenni dolgokat, amiből később önbizalomhiányos felnőtt lesz. Ezekre az esetekre azt szoktam mondani, hogy szülő és gyerek között nem vágták még el a köldökzsinórt
– Hogyan lehet ezt megváltoztatni?
– Fontos egyenesnek és őszintének lenni a szülővel, és szembesíteni a ténnyel, hogy a gyerek azért viselkedik egy adott módon, mert a szülei hibás viselkedésére reagál. Természetesen ez nem egy rövid, pár napos folyamat, lassan rá kell vezetni a szülőt, hogy a mérgező viselkedése rossz hatással van a gyerekére. Általában komolyan veszik a szülők ezt, de azt is tudatom mindig velük, hogy nem az a célom, hogy elvegyem a pénzüket, hanem, hogy segítsek nekik. És nyilván, minél sűrűbbek a terápiás időpontok, annál jobb az esély a gyógyulásra, főleg, ha nyitott és befogadó a páciens.
– Mennyire tud a pszichológus kívülálló maradni, és nem átvenni a páciensei problémáit?
– Nem könnyű dolog ez. Gyakran előfordul, hogy amint elhagyom a rendelőt, autóban, hazafele tartok, hirtelen bevillan a pácienssel folytatott beszélgetés. A megkapott információt idővel dolgozzuk fel, így tudattalanul otthon is „dolgozunk” egy-egy eseten. Van úgy, hogy a páciens egy „fedősztorival” fordul a pszichológushoz, de egy elszólásából néhány nap után jövünk az igazi okra, amiért segítségre van szüksége. Aztán innen lehet építkezni tovább.
– Elmesélne egy pozitív esetet a praxisából, ami valamiért megmaradt az emlékezetében?
– Egy autista kislány esete jut eszembe, akivel kitartóan végeztem a gyakorlatokat a rendelőben, de egy éven át semmi reakciója nem volt, meg sem szólalt a terápiákon, semmi pozitív változást nem láttam. Aztán az édesanyja eljött, és elmondta, hogy a kislánya meglepő dolgokat csinál otthon. Az egy évvel korábban végzett gyakorlatainkat ismétli otthon, fejlődik, és egyáltalán nem felejti el, amiket a terápián tanult. Örültem neki, hogy – bár nekem nem mutatta – segíteni tudtam rajta.