Egyre bátrabban kérjük a pszichológus segítségét

Gönczi Violát, a Carit San Medical Járóbeteg-rendelő pszichológusát tizenéves kora óta érdekli az emberi lélek, a problémákkal való megküzdési folyamatok. Önkéntes pszichológusként is dolgozik egy alapítványnál, ahol szenvedélybetegeken és azok hozzátartozóin segít, de most már magánrendelésben is fogadja a klienseket/pácienseket. Úgy véli, a problémák kimondása struktúrát ad azoknak, amely könnyíti a szembenézést, majd a feldolgozást. A jól kérdező, aktívan figyelő empatikus pszichológus pedig segíti ezt a folyamatot.

Milyen indíttatásból választotta ezt a hivatást?

Tinédzserkoromtól vonzott az emberi életek, történetek kuszasága. Szüleim hatalmas könyvtárából is mindig a pszichológiai vonatkozású regényeket – Dosztojevszkij, Jókai – vettem le, és azokat olvastam. A gyerek- és tinikoromban ért nehézségek – amelyeket mindannyian megélünk – engem nem hagytak nyugodni, folyamatosan az okokat, a magyarázatokat kerestem. Azt hiszem, innen indult az érdeklődésem a pszichológia iránt.

A magánrendelés mellett függőségben szenvedőkkel és azok hozzátartozóival foglalkozik. Miben, hogyan tud segíteni nekik?

A szenvedélybetegek hosszú, illetőleg rövid terápiás programban vehetnek részt. Az előzőben 6-9 hónapra beköltöznek a páciensek a terápiás otthonba, ahol pszichoterápiás, keresztényszemléletű támogatást kapnak, valamint teljes életmódváltásra ösztönözzük őket. A rövid, két hetes terápiában is hasonló környezetben és programokkal segítjük őket. A hozzátartozóik számára pedig csoporttámogatást, megértést és ítéletmentességet biztosítunk, illetve próbálunk egy másfajta szemléletmódot átadni nekik, amely hozzásegíti őket, hogy ne mártírként tekintsenek saját magukra, hanem aktívan tegyenek azért, hogy az életük élhetőbb legyen.

Mindannyiunkat érnek traumák, negatív történések. Mikor van az a pont, amikor javallott szakemberhez fordulni?

Minden ember életében vannak veszteségek, elakadások, nehézségek. Valamilyen módon próbálunk megküzdeni ezekkel, de amikor úgy érezzük, megoldhatatlan a helyzet, netalán testi tünetek is jelentkeznek, érdemes pszichológushoz fordulni.  Akkor ajánlanám a szakembert, ha például családban ismétlődő minták fordulnak elő, és bár látjuk az ismétlődést, valahogy mégsem tudunk változtatni. Kapcsolati problémáknál, legyen az munkahelyi, pár-, vagy akár gyerekeinkkel való kapcsolat, ajánlatos segítséget kérni.

Hogyan lehet jól kérdezni? Lehet-e ezt tanulni?

Erre nincs recept. Hangsúlyoznám, hogy a pszichoterápia nem csak a kérdezésről szól, hanem az aktív figyelésről, az empátiáról, a kapcsolódási képességről, kliensre hangolódásról is, illetve arról, hogy azt, amit észlelek/gondolok, mikor és hogyan mondom el. A pszichológusnak kell vigyáznia arra is, hogy a páciens ne érezze magát egy interjún vagy vallatószékben, illetve hogy a szakember a folyamatot segítő kérdéseket tegye fel, ne sodorja el a beszélgetést a saját kíváncsisága. Egy nagyon érzékeny, könnyen kibillenthető egyensúlyt kell megtartani.

Tapasztalt-e a nemek közötti különbséget a megnyílási hajlandóságra vonatkozóan?

Kelet-Európára általánosan jellemző, hogy nem beszélünk a problémáinkról, azt hihetjük ekkor, hogy azok nem is léteznek. A férfiak és a nők között is van különbség, de ez személyiségjegyeikből is adódik: a nők inkább megosztják a barátaikkal a velük történteket, a férfiaknak ez kevésbé sajátossága. A nők tehát megszellőztetik – szakzsargon szerint „ventillálják” – a negatív érzéseiket. A jó hír, hogy azt kezdem látni a kortárs, kisfiús anyukák között, hogy bátorítják gyerekeiket az érzelmeik kifejezésére. Azt gondolom, a felnövekvő fiúgeneráció nyitottabb lesz erre.  És ami fontos, hogy férfiaknak és nőknek is egyre inkább nő az igényük arra, hogy önismereti alkalmakon vegyenek részt, beindult egyfajta mentalitásváltás itt, tájainkon is. A káros tévhitek is leépülőben vannak, bátran felvállaljuk, hogy nehézségeink megoldásához segítséget kérünk.

A fiatalok, gyerekek esetében mi a helyzet?

Arra bátorítom a szülőket, hogy kísérjék el, vagy támogassák a gyerekeiket abban, hogy szakemberhez – gyerekpszichológushoz – forduljanak, ha azt látják, gond van.  Két gondolati akadály lehet, amiért nem nyitottak a szülők arra, hogy pszichológushoz vigyék gyermeküket:  a gondolat hogy a „mi családunk erős, mindent megoldunk együtt”, vagy tartanak az esetleges társadalmi megbélyegzéstől.

Mi a legnagyobb kihívás ebben a szakmában?

A munkaidőnk zömében érzelmi tartályként működünk, átérezzük kliensünk problémáit, ám ezt jól el kell határolni a személyes életünktől. Ha a munkaidőn kívül nem töltekezünk érdemben, ebben a szakmában könnyen ki lehet égni. A töltekezéshez hozzásegítenek az önismereti képzések, a folyamatos szupervíziók, illetve a magánéleti kikapcsolódást biztosító alkalmak.

Elmesélne egy pozitívumot, ami ön szerint ezt a szakmát jellemzi?

Szerintem mindig öröm nézni azt, hogy valaki elindul önmaga keresésére. Ebben a szakmában ezt nevezhetném pozitívumnak, hogy tanúi lehetünk személyes fejlődéseknek. A krízis egy újabb fejlődést is jelent egyben, ahogy Seneca mondaná, „Per aspera ad astra”, vagyis göröngyös úton a csillagok felé.