„Nem normára dolgozunk, hanem gyógyítunk”

Dr. Farkas László belgyógyász már tizenéves korában tudta, hogy orvos szeretne lenni. Számára a belgyógyászat az igazi orvosi szakma, hiszen az összes szakterülettel foglalkozik, és mindezt átfogó szemlélettel teszik. Épp emiatt nem sajnálja az időt arra, hogy a pácienssel szóba álljon, kikérdezze a kórtörténetét, és komolyan vegye a panaszait. Azt mondja: tízből kilenc beteget talpra állít a jó belgyógyász.

– Miként döntött az orvosi hivatás mellett?

– Soha nem is fordult meg a fejemben, hogy más szakmát válasszak. Partiumi származású vagyok, Marosvásárhelyen végeztem az orvosi egyetemet, és itt kristályosodott ki, hogy a belgyógyászat felé irányulok. Ez első rezidensvizsgám nagyon jól sikerült, mégsem kaphattam belgyógyászati kihelyezést, ezért vártam egy évet, és újra vizsgáztam. Úgy éreztem és érzem: a belgyógyászat az igazi orvosi szakma.

– A belgyógyászok szakterülete nagyon szerteágazó. Nem nehéz emiatt diagnosztizálni?

– Inkább az problémás, hogy a családorvosok gyakran elfeledkeznek arról, hogy létezik a belgyógyász. Ha hasi panaszokkal, vagy éppen szívproblémával fordul a beteg a családorvosához, hajlamosak egyből ultraspecializált orvoshoz – gasztroenterológushoz, illetve kardiológushoz – irányítani őket, holott a belgyógyász az esetek 90 százalékában megoldaná a problémát. Mivel mi az összes orvosi szakterülettel foglalkozunk, sokkal komplexebben tekintjük át a problémát, és a diagnózist is könnyebben fel tudjuk állítani.

– Elmesélne egy plasztikus példát?

– Egy fiatal nő páciensem Romániából költözött Németországba, ahol viszonylag izoláltan élt, és a lakhelyváltoztatás számos negatív velejáróját megtapasztalta. Ennek következtében szervi, leginkább erős hasi fájdalmak jelentkeztek nála. A családorvosa egyből gasztroenterológushoz irányította, ahol mindenféle kellemetlen vizsgálatot elvégeztek rajta, ám kiderült, hogy nincs emésztőszervi problémája. Következő körben a nőgyógyászhoz kapott beutalót, ahol szintén minden eredménye negatív lett, illetőleg az urológiai vizsgálatsor is ugyanezt mutatta ki. A családorvos verdiktje az volt, hogy a páciensnek bizony semmi baja. Viszont ő mégis szenvedett. A kálváriája után öt évvel a fiatal nő Vásárhelyen járt, és az első rendelő, ahova betért, a CaritSan volt. Beszélgetni kezdtünk, elmesélte a tüneteit, a kórtörténetét és az életkörülményeit, de én akkor már sejtettem, hogy tényleg nem szervi problémával állunk szembe. A páciensnek úgynevezett irritábilis bélszindrómája volt, ami pszichés alapon alakul ki. Már azzal, hogy elmagyaráztam neki, hogy mi lehet a gond, megnyugodott és enyhültek a panaszai. Arra kértem, hogy ha a szimptómái nem szűnnének meg, mielőtt visszautazna Németországba, jöjjön el újra hozzám. Egy hét múlva a váróteremben látom a fiatalasszonyt. Megijedtem, hogy nem jól állítottam fel a diagnózist, de legnagyobb örömömre csak azért látogatott meg, hogy megköszönje: öt év után végre az orvosa nem csak gépekkel vizsgáltatta, hanem szóba is állt vele, komolyan vette a panaszait.

– Van mindig idő erre?

– Magánpraxisban ez elengedhetetlen. Úgy kell alakítani a betegek beütemezését, hogy minden páciens számára legyen megfelelő mennyiségű idő. Mi nem normára dolgozunk, hanem gyógyítunk.

– A belgyógyászati vizsgálat egyik fontos része a beteg kórtörténetének kikérdezése.

– Úgy vélem, minden orvos kötelessége, hogy megismerje a beteg kórtörténetét, a családorvostól egészen az ultraspecializált doktorokig. Jómagam még azt az iskolát végeztem, amikor azt tanították, hogy ha nem evidens problémával állunk szembe, akkor a beteget tetőtől talpig meg kell vizsgálni. Ez azért is hasznos, mert nagyon sok esetben így derül ki, ha esetleg más, lappangó betegsége is van a páciensnek. Erre jó példa a cukorbetegség, ami öt, akár tíz éves késéssel kerül felismerésre, hiszen nem jár fájdalommal, miközben a szervezetet úgy rágja szét, mint a moly. Egy alapos belgyógyászati vizsgálattal viszont ezt ki lehet időben szűrni.

– Milyen az erdélyi lakos egészségügyi állapota?

– Óriási különbség észlelhető a vidéki, illetve a városi lakosság egészségügyi állapota között, de ez változik a szociális, valamint anyagi helyzet függvényében egyaránt. A városi, jó anyagi helyzetű, felsőfokú képzettségű személynek megfelelő az egészségügyi állapota, viszont a falusi közegben nagyságrendekkel rosszabb, főleg az idősebb korosztály esetében, akik rendszerint csak utolsó pillanatban fordulnak orvoshoz.

– A manapság divatos holisztikus megközelítésben a test működése, az egészség  elválaszthatatlan a lélek harmóniájától. Érdeklik ilyen kérdések?

– Az igazi orvosi megközelítés definíció szerint holisztikus. Talán az ultraspecializált orvosok, akik a tudomány kis szegmensét bírják – azt viszont mélyrehatóan – megengedhetik maguknak a nem teljeskörűséget. A családorvos és a belgyógyász szakorvos szemlélete szükségszerűen holisztikus.

– Mi az egészségügyi rendszer legnagyobb problémája, ami akadályozza a fejlődést, és megoldásért kiált?

– Meglepő lehet, de a magánszektor legnagyobb problémája anyagi eredetű. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár elvárja tőlünk, hogy saját költségen modern gépekkel szereljük fel a rendelőket, de azt képtelenek biztosítani, hogy a költségeink visszatérüljenek. Amíg a nyugat-európai országokban a biztosítóházak 400 eurót fizetnek egy ultrahangos vizsgálatért, a romániai hozzávetőlegesen 30 lejjel járul hozzá ehhez. Na, most már: ha megvásárolok egy negyvenezer eurós gépet, akkor a rendszer ilyetén működése mellett lehetetlen ezt kifizetődővé tenni. Értelemszerűen a gépek újabbakkal való periodikus cseréje szóba sem jöhet. Ez áll az orvosi magánszektor fejlődésének az útjában. Ennek megoldására két lehetőséget látok: elsőként a biztosítóháznak meg kellene változtatnia a finanszírozási politikáját, a másik vetülete pedig, hogy a betegnek el kell fogadnia a jelen realitását, miszerint a magánszektorban végzett vizsgálatok egyéni hozzájárulást igényelnek. Ha ez nem megoldható, akkor a másik opció elkeserítő: várólista és állami szektor annak minden kiszámíthatatlanságával.