Az idő életet jelenthet   Dr. Benedek István hematológus, családorvos, egyetemi adjunktus, a Carit San Medical Járóbeteg-rendelő orvosi csapatának tagja vall édesapja, prof. dr. Benedek István követendő példajáról, a szakmai elkötelezettségről, az orvos és betege közötti zavartalan személyes kapcsolat, sőt bizalom és végül a már diagnosztizált betegségre való gyors reagálásnak életbevágóan fontos voltáról.    

 Magától értetődő volt a pályaválasztás, esetleg lett volna más opció is? 

Más lehetőség fel sem vetődött, akár azt is mondhatnám: eleve elrendeltetett, hogy a gyógyítást választom. Igaz, a családi hagyomány, fiatalkori neveltetésem, sőt kora gyermekkori emlékeim mind-mind közrejátszottak abban, hogy az orvosi pályát válasszam. Mint tudja, nagyapám, apám is orvosként találta meg a helyét az életben, de a tágabb családban is sokan választották a gyógyítást életcélul. Ha már a gyermekkori emlékekről szóltam, íme egy eset, ami mélyen belém vésődött, szinte meghatározta életem későbbi alakulását: négy-öt éves lehettem, apám a moldovai csángó vidéken történt pályakezdés után, a mezőségi Mezőszentpéteren volt családorvos. A rendelő a szolgálati lakás mellett volt kialakítva, állandó volt a készenléti állapot, a nap minden pillanatára kiterjedt az ügyelet, gyakran éjszaka is felébresztették, ha szükség volt rá. Egy alkalommal, úgy hajnali négy körül arra ébredtem, hogy apán nincs velünk. A rendelőben kell lennie, gondoltam, s utána osontam. Ott volt, éppen egy szülést vezetett le, én egy fehér köpenyt magamra véve észrevétlenül húzódtam meg a háttérben. Már sírt a baba, amikor apám észrevette a mögötte álló megszeppent fiát. Rám tekintett, kezét a fejemre tette, s annyit mondott: szép munkát végeztünk,  s kiterelt a rendelőből. Nagy-nagy büszkeséggel töltött el az apám által használt többesszám. Mindig megborzongok, ha felidézem az esetet. Ezért az érzésért, ezért az elégtételért, és csakis ezért érdemes ezt a munkát végezni.  

 Mivel magyarázza, hogy némi kerülővel érkezett a szakterületre? 

Az egyetem elvégzése után sikeresen pályáztam meg a Megyei Sürgősségi Klinika által meghirdetett kutató asszisztensi állást, tehát a fiatalokra, pályakezdőkre jellemző szokásos helykeresés évei voltak ezek. Nagyapám, prof. dr. Benedek József nyomdokain haladtam, aki bakteriológusként kutatómunkát is végzett. Egyébként az ő nevéhez fűződik az ivóvíz fluorozásának bevezetése Marosvásárhelyen. Aztán amint telt-múlt az idő, rádöbbentem: mégsem ez az én utam. Egyre jobban kezdett hiányozni a személyesség, a beteg-orvos kapcsolat, ami – legalábbis úgy gondolom – értelmet ad az orvosi munkának.     

Köztudomású, hogy édesapja, Benedek István megkerülhetetlen szaktekintélynek számított a hematológia területén. Nem hatott-e ez esetleg bénítólag önre? 

Ellenkezőleg, inkább ösztönzőleg. Lehet ezt megfelelési kényszernek, egyéni ambíciónak, bizonyítási vágynak nevezni, de tény – és ezt naponta megtapasztaltam –: az apám által irányomban támasztott elvárások mindig nagyobbak voltak, mint mások esetében. Nekem mindig többet kellett nyújtanom, mint másoknak az elismerésért. Apám szakmai teljesítménye fantasztikus, hematológusként  negyven év leforgása alatt mintegy 1 millió beteget vizsgált meg, ami közép-kelet-európai viszonylatban is páratlan. Túlzás nélkül elmondható: nyomot hagyott az erdélyi orvoslásban. A marosvásárhelyi csontvelő-átültető központ alapítójaként, az erdélyi hematológiai iskola megteremtőjeként elévülhetetlen érdemeket szerzett. 2001-ben ő végezte az országban az első sikeres csontvelőátültetést felnőtt betegen. A mellette, szakmai irányítása alatt eltöltött idő felbecsülhetetlen értékű szakmai továbbképzésként is felfogható, mondhatnám: én közvetlenül, első kézből kaphattam mindazt, amihez mások komoly áldozatok árán juthattak. Mindezért hálás vagyok a sorsnak. Remélem, sikerül kamatoztatni majd a rám bízott tálentumokat.         

Az a tény, hogy nem teljesen zöldfülüként, hanem egy bizonyos élettapasztalat birtokában került a pályára, megítélése szerint előny volt-e vagy hátrány?

 Egyértelműen előnyt jelentett. Az orvoslás, különösen ezen a szakterületen, bizony nem csupán szakmai, tárgyi tudást igényel, de bizonyos fokú érettséget, hogy ne mondjam: élettapasztalatot. Aki járt már hematológiai osztályon, az tudja, miről beszélek.  

A hematológiai betegségek diagnosztizálása után sok esetben azonnal szembesülnek – beteg és orvos egyaránt – a lenni vagy nem lenni? kérdéssel. Ilyenkor mi az esendőbb: a test vagy a lélek? 

A hematológia a csontvelő és a nyirokmirigy betegségeivel foglalkozik. A hematológia tárgykörébe elsősorban a véralvadási zavarok, vérszegénység, a daganatos vérképzőszervi betegségek (például leukémiák, limfómák)  tartoznak. Ezen kórállapotok szűrése, diagnosztizálása az esetek döntő többségében vérvizsgálat által történik.  Fel kell hívjam a figyelmet itt is a szűrés fontosságára, mivel sajnos a páciensek nagyrésze csak a tünetek megjelenése után keresi fel az orvost, holott egy teljes vérkép még tünetmentes fázisban felhívhatja a figyelmet bizonyos betegségekre, amelyek késői kezelése sokkalta nagyobb időbeli és anyagi ráfordítást igényelhet. Nagyon fontos tehát ezeket a kórképeket minél korábban diagnosztizálni, illetve kezelni. A súlyosabb esetek diagnosztizálásakor a betegség híre érthető módon lesútja a beteget, lelkileg nagyon megviseli, ekkor szükséges az orvos – de olykor a lelkigondozó – jelenléte, azonnali közbelépése, segítsége. Ilyenkor nincs lehetőség sem latolgatásra, sem egyéb fölösleges időhúzásra: ilyenkor az idő életet jelenthet. Ha nem reagálunk, lépünk közbe azonnal, végzetes lehet a beteg számára. Nem más ez, mint versenyfutás az idővel.     

Sokszor előfordul, hogy elveszti a beteget. Hozzá lehet ehhez szokni?  

 Soha.  

Mi jelenti a legnagyobb elégtételt?    

Természetesen a gyógyultan távozó beteg. A gyógyuláshoz, a szakszerű orvosi, ápolói ellátás mellett, a beteg pozitív hozzáállása is szükséges. Olykor meg szerencse, de nevezhetjük akár gondviselésnek is. Tud-e valami bátorítót mondani a hematológiai betegségekben szenvedőknek?  Hangsúlyoznám a szűrés fontosságát, ha kezdeti szakaszban, még tünetmentes stádiumában sikerül diagnosztizálnunk a betegséget, a gyógyítás sokkal könnyebb. Ha később, akkor sincs ok kétségbeesésre: ma már szinte minden hematológiai betegség jól kezelhető. Újra kiemelném az idő fontosságát: a gyors szakorvosi közbelépés számos esetben életet menthet.