A sebész, aki mögött több ezer műtét áll

Dr. Bara Tivadar, a Carit San Medical Járóbeteg-rendelő sebésze már közel 40 éve a pályán van, de még ma is minden nagyműtétjét kihívásként éli meg. Huzamosabb ideig volt olyan periódusa, amikor sebészhiány miatt naponta hat személyt operált, de mára már „csak” napi három az átlag. Emellett előadótanár a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, és hiánypótló tankönyveket is írt az egyetemisták számára. Nem csak diákjaiból válhat utánpótlás, fia is a sebészi hivatást választotta. Bara doktor úgy véli, a jó sebésznek nem csak kézügyességgel és megfelelő vérmérséklettel kell rendelkeznie, hanem: elsősorban becsületes embernek kell lennie.

– Mi ösztönözte arra, hogy az orvosi hivatást válassza?

– Régi történet ez, hiszen 1973-ban végeztem a líceumot, és már tízedik osztályos koromban orvosnak készültem. A középiskolában imádtam a biológiát, az állatkísérleteket, a boncolásokat, tehát nem csak az orvos pályáról szóló döntésem volt nagyon tudatos, hanem kimondottan azért felvételiztem az egyetemre, hogy sebész legyek. Harmadévtől már bejártam sebészeti körre, illetve ügyeletezni, valamint elkezdtem írni a diplomamunkám.

– Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó sebésznek?

– Elsősorban embernek kell lennie. A beteghez úgy kell viszonyulnia, mintha maga feküdne a műtőasztalon, mert a páciens szenved, fájdalmai vannak, és ezt a helyzetet át kell éreznie az orvosnak. Ugyanennyire fontos a becsületesség, mert bár az altatásban lévő beteg nem tudja, mi történik vele, a bevarrt vágás alatt bármi lehet, őszintén el kell mondani, mi zajlott a műtét közben! Napjainkban sajnos előfordul olyan eset, hogy az orvos visszaél ezzel a helyzettel, de szerencsére én nem ezt tanultam. Egy másik szükséges tulajdonság a kézügyesség, ami bár a laparoszkópia, valamint főleg a modern technológia elterjedésével kezd háttérbe szorulni, ám a klasszikus operációhoz elengedhetetlen. Nem elhanyagolható jellemvonása az orvosnak a megfelelő vérmérséklet: amikor éjjel, sürgősségi esetben bevérzik a páciens, pillanatok alatt kell meghozni a helyes döntést, ennek alapja pedig a tudás és a tapasztalat. Ilyen helyzetekben dől el, mennyit ér egy sebész.

– Egy volt diákja, aki maga is a sebészettel kacérkodott, azt mondta, hogy ez a szakág „bizony féltékeny démon, mást nemigen tűr meg maga mellett”. Ön is így éli ezt meg?

– Ez ma már nincs teljesen így. Amikor 1982-ben – rövid csíkszeredai kitérő után – visszatértem Vásárhelyre, egy évig minden egyes nap reggeltől este tíz óráig bent voltam a kórházban, nem mellesleg minden páciensünket ismertük. Ma már számos doktor másképp értelmezi az orvosi hivatást. Ám aki szívből csinálja, az bizony ez időben is szombaton, vasárnap, illetve éjszaka egyaránt bemegy a betegéhez, ha szükséges.

– Egy-egy nagyműtét órákig eltart. Hogyan lehet ezt bírni?

– Fizikailag is meglehetősen megerőltető ez a munka. Gyakran előfordult régebben, hogy éjszakai ügyeletezés után másnap műtétem volt, és délutánig kellett maradnom. Nem véletlen, hogy a sebészek zöme férfi. Most végzett egy diáklányom, aki sebészi pályára készül, pedig én próbáltam lebeszélni erről. Bár megvan a rátermettsége, ügyessége a szakághoz, nőként, a fizikai adottságaiból kifolyólag igen nehéz lesz ez a szakma számára.

– Hogyan látja szakmája helyzetét, melyek a legégetőbb, megoldásra váró feladatok? 

– Romániai egészségügyi rendszerből fakadó problémák megoldására borzasztóan nagy szükség lenne. Hogy lehet úgy operálni, ha nem állnak rendelkezésünkre a szükséges műszerek? Mindennapi eset, hogy 8 műtétet kellene elvégezni, de két laparoszkóp van, így a páciensek ki kell várják a sorukat. Az pedig elképzelhetetlen, hogy az egészségügyi biztosítást fizető beteggel műszereket vásároltassak. Hiányzik az is, hogy – a külföldi kórházakkal ellentétben – itt nincs meghatározott protokoll a páciens kivizsgálására. Másik nagy mulasztás a szervezéssel, munkaleosztással kapcsolatos: ebben a fejetlenségben nem végzi el mindenki a dolgát, és ezek a hiányosságok megnehezítik az orvoskollégák munkáját.

– A kudarcokat hogyan lehet feldolgozni?

– Nagyon nehezen. Egy sebész rémálma, ha a beteg a műtőasztalon, a kezei között hal meg. Ezt nem lehet elfelejteni, és mindenik nyomot hagy benne. Egyszerűnek tűnhet a külső szemlélőnek két ollóvágással kivenni egy daganatot, de amikor a műtét előtti kivizsgálást végző személyek nem írják rá a kórlapjára, hogy komplikáció léphet fel, a sebész, ha a legjobb tudása szerint is jár el, egy bevérzés esetén a beteg pillanatok alatt meghalhat.

– A sebészet, meglátásom szerint, tapasztalati szakma, azaz az idősebb orvosok felelőssége átadni a tudást a fiataloknak. Milyen az utánpótlás?

– A korábbi évekhez képest most már egész jó a helyzet. De még ma is a sebészetet legutoljára választják a rezidensek, és nem csak tájainkon, hanem az egész világban így van ez. A sebész 6 év egyetem után 6 évig rezidens, és csak utána lesz kezdő szakorvos. Ám akkor is a beteg inkább egy idősebb, tapasztaltabb sebészhez fordul. Ezzel együtt jár az a tény is, hogy később lesz megnyugtató egzisztenciája, mint más szakágat választó kollégáinak. Aki viszont emellett döntött, határozottan ezt akarja, és lelkiismeretesen készül rá.

– Elmesélne egy esetet a praxisából, ami valamiért megmaradt az emlékezetében?

– Volt egy óvónő páciensem, akit máshol, mások operáltak, aztán egy szövődménye miatt hozzám küldték. Az intenzív osztályon volt, nagyon súlyos vese- és májelégtelenséggel. Megműtöttem, és szerencsére három hét után felépült. Azóta minden húsvétkor és karácsonykor felhív, és megnyugtat, hogy jól érzi magát. Ugyanakkor a hasnyálmirigyműtéteteket – bár nagyon nehezek – igencsak szeretem végezni. Ezekben az esetekben régebben magas volt az elhalálozási arány, így jómagam a felépült betegeimet mind számon tartom. A sikeres nagyműtétek jórésze is megmarad az emlékezetemben.