„A segítségnyújtásnál nincs nagyobb érték”

Prof. Dr. Benedek István neve ismerősen cseng minden vásárhelyi számára , de neve ismert Románia szerte is. Lassan fél évszázada orvosként dolgozik, és megalapította a mára európai szinten működő Hematológiai és Csontvelő-átültetési Klinikát, illetve a Carit San járóbeteg-rendelőt, amely a rendszerváltás utáni első efféle intézmények közé tartozott. A pályaválasztása családi örökség is, emiatt nagyon fontosnak tartja, hogy továbbadja a tudást a fiatal generációnak, de a hivatás szépségét is feltárja előttük. Gyerekei között is vannak orvosok, és rezidenseit is úgy képezi, hogy húsz év múlva nyugodt lelkiismerettel küldene hozzájuk beteget.

– Az orvosi pálya családi örökség, de hol mutatható ki az ön döntése ebben a választásban?

– Valóban családi hagyaték. Több száz évet is visszamenve az időben, felmenőim között olyan személyek voltak – egyházi emberek, tanárok, helyhatóságban tevékenykedők –, akik a munkájukat a közösségük szolgálatába állították. Ebbe a sorba illik bele az orvoslás is, ami a közösség irányába vállalt felelősség egyik legszebb példája. Édesapám orvos volt, és gyerekkorunk óta belénk nevelte azt a mentalitást, hogy segíteni kell a beteg embereken. Emiatt választottam én is ezt az utat, és ezt adom át a gyerekeimnek is, hisz három közülük az egészségügyben dolgozik. Sok helyütt elmondták már, de az orvoslás ténylegesen több mint szakma, ez hivatás, amit szeretni kell, másképp nem lehet jól, de talán nem is érdemes művelni. Anyagi javak, titulus vagy hatalom hajhászása miatt doktorrá válni teljesen fölösleges.

– Mégis sok fiatal emiatt választja ezt az utat…

– Az egyetemen is oktatok, és a diákjaimnak mindig elmondom, hogy csodálatos megtapasztalni azt az elégtételt, amikor embertársainkon segíthetünk. Nem fontos, hogy ezért elismerés járjon, elég, ha este lefekvéskor úgy érzem, hogy aznap őszintén, becsületesen, a legjobb tudásom szerint dolgoztam, és eredményeket értem el, hasznos voltam a közösségem számára. A segítségnyújtásnál nincs nagyobb érték.

– Mesélje el röviden, hogyan alakult meg az ön által vezetett Carit San járóbeteg-rendelő?

– Rendszerváltás után, 1991-ben létezett Vásárhelyen egy néhány személyt számláló orvosközösség, amely merészet álmodott: magyar nyelvű ellátást szeretett volna biztosítani a város lakosainak. Kezdetben az akkori magyar kormány támogatásáról biztosította az intézményt, később különböző, rajtunk kívülálló okok miatt elmaradt ez a támogatás, de pár ott tevékenykedő orvossal egyetemben, úgy véltük, hogy ezt folytatni kell. Akkor szó szerint a saját zsebünkbe nyúltunk, és újraszervezés után 1996-ban létrehoztuk a saját intézményt.

– Milyen nehézségekbe ütköztek ennek során?

– Nem volt könnyű feladat, számos támadás ért minket, az orvosainkat, de ennek ellenére nem törtünk meg, tovább mentünk, és utólag visszagondolva, minden nehézség ellenére nagyon örvendek, hogy ez így alakult. Amikor a rendelőben gőzerővel beindult a munka, egy idős, köztiszteletben álló személy azt mondta nekem, hogy vagy megszállott vagyok, vagy óriási hasznom volt ebből. Dicséretnek is vehettem volna, de valamiért nehezteltem is a kijelentésre. Természetesen megérte a befektetés: de nem anyagilag. Az évek során rengeteg önkéntes és jótékonysági munkát végeztünk, az egyik legjelentősebb közülük a Segítő Jobb Egészségügyi és Humanitárius Alapítvánnyal való együttműködés. Nemrégiben számviteli mérleget készítettünk, és eszerint közel másfél millió eurónyi összegre végeztünk jótékony munkát. Ezt elég nehéz lenne anyagi szempontból nyereségnek nevezni. Lelki szempontból annál inkább.

– A Carit San a mai napig egyike azon kevés egészségügyi intézménynek, ahol minden szakorvos magyarul is beszél. Tudatos döntés volt ez, egy nagyvonalú gesztus a magyar páciensek felé?

– Kihangsúlyoznám, nem etnikai indíttatású volt az rendelő megalapításának az ötlete, hanem egy valós igényt elégítettünk ki. Köztudott, hogy minden személy az anyanyelvén kommunikál a legkönnyebben, és ez fokozottan érvényes a kiszolgáltatott, nehéz helyzetben lévő betegekre. Akkor tud valós bizalmi kapcsolat kiépülni a páciens és az orvosa között, ha az előbbi beszélhet az anyanyelvén. Természetesen számos román páciensünk van, de nálunk íratlan törvény, hogy a beteggel az anyanyelvén beszélünk, akár román, akár magyar,akár angol legyen az.

– Miként vélekedik az orvos-utánpótlásról? Tíz-húsz év múlva nevelődnek ki olyan orvosok, akiket ön nyugodt szívvel ajánlana?

– Remélem, hogy igen. Bevallom: bánom, hogy túl hosszú időt töltöttem politizálással, ahelyett, hogy orvosokat neveltem volna ki, és biztosítottam volna az utánpótlást. Ma már rájöttem erre, és igyekszem behozni a lemaradást, és annak szentelem a hátralevő időm, hogy az orvosképzésben aktívan részt vegyek. Mindemellett büszke vagyok arra, hogy sikerült létrehozni egy hematológiai iskolát és klinikát, európai nívón működő csontvelő-átültetési központot. Jelenleg több mint tíz fiatal orvosnak folyik a hematológiai képzése, és meggyőződésem, hogy ők a szülőföldjükön maradnak, és itt veszik ki a részüket a betegellátásban. Örömmel és büszkén állítom, hogy vannak olyanok közöttük, akikhez húsz év múlva nyugodtan küldeném a betegeket. Úgy érzem, nem csak a tudást adtam át, hanem igyekeztem megmutatni nekik a hivatás szépségét is, amely minden tapasztalt orvos feladata kellene legyen.

– Hivatása, betegei, rezidensei és egyetemi oktatói munkája mellett van szabadideje?

– Kevesebb, mint szeretném. Sajnos megugrott a betegek száma, így megháromszorozódott az ellátásban szükséges orvosok száma is. Ilyen tényezők mellett mind nehezebb elvégezni a munkát, és az energiám is egyre fogy, bár szerencsés családi vonás, hogy bírom a gyűrődést. Ez azzal jár, hogy arra sem jut idő, hogy elolvassak egy könyvet vagy megnézzek egy színdarabot. Bár hobbim van: az úszás és a szobrászat-festészet. Az utóbbiban állítólag tehetséggel is megáldott az ég. Ha szegre akasztom a fehér köpenyt, majd ennek a tevékenységnek fogok hódolni.

– Számos esetéből meséljen példát, ami megmaradt az emlékezetében valamiért.

– A negatív élmények jobban belémégtek, ezért vannak álmatlan éjszakáim. Visszaemlékszem egy fiatal édesanya esetére, akinek az ágya mellett átvirrasztottam az éjszakát és meghalt. Sajnos akkor nem volt szakember, aki tudta volna kezelni, jómagam pedig kezdő orvos voltam. Gyakran eszembe jut ő, szomorú és bosszús vagyok, mert tudom, hogy ma már meg tudnám gyógyítani…

– Azért biztosan pozitív példára is emlékszik.– Hogyne. Meghatározó tapasztalatom volt 1989 előtt, kezdő orvosként, hiszen nyakasságomnak köszönhetően meggyógyult egy fiatalember. Kórtermi orvos voltam, amikor a kórházba került egy velem majdnem egyidős fiatal, akinél súlyos veseelégtelenséget diagnosztizáltak. Az összegyűlt orvoskonzílium verdiktje szerint: nem lehetett meggyógyítani. Én nem tudtam ebbe belenyugodni. Elkértem a beteg előző eredményeit a családjától, ami kimutatta, hogy a fiatalember 3 hónappal korábban még egészséges volt. Bátor lépésre szántam el magam, és telefonáltam a kolozsvári nefrológus szakorvosnak, akinek elmondtam, hogy bár a vásárhelyi, tapasztalt orvosok szerint menthetetlen a beteg, én ezt másképp gondolom. Másnap mentőautóba ültem a betegemmel, és amikor a kolozsvári doktor látta, hogy elkísértem a páciensem, meglepetésében nem utasított vissza, egyből a kezelőbe fektették a fiatalembert. Ez egy kora őszi történet, de én azon év karácsonyában levelet kaptam a már meggyógyult páciensemtől, amelyben ennyit írt: „Áldott karácsonyt és boldog új évet kívánok önnek köszönhetően!” Ez fiatal orvosként akkora hatással volt rám, hogy mai napig egyik legnagyobb elégtételem és legszebb élményem. Minden orvoskollégámnak kívánom, hogy ezt megtapasztalja