A fiatal ortopéd sebész, aki a nehezebb utat választotta

Dr. Török Barna, a Carit San Medical ortopéd szakorvosa – számos kollégájához hasonlóan – gyerekkori vágyát teljesítette be, amikor orvossá lett. Bár úgy véli, a gyakorlat teszi a jó sebészt, első operációja alkalmával sem ijedt meg a kihívástól: gerincstabilizáló műtétet vállalt, amit sikeresen el is végzett. Pályáját tudatosan a magánszektorban kezdte, ahol a versenyszférára jellemző nehézségek ellenére is igencsak feltalálta magát. Ezt az utat tervezi folytatni hosszútávon. Fiatal kora ellenére már több mint 120 műtéti beavatkozást hajtott végre.

– Mi ösztönözte arra, hogy az orvosi pályát válassza, illetve az ortopédiát?

– Már gyerekkoromban „gyógyítósdit” játsztam, valamint középiskolában is biológia-kémia szakra felvételiztem. Igazából ekkor már határozottan tudtam, hogy orvos akarok lenni, és egyértelmű volt, hogy Vásárhelyre jelentkezem egyetemre. Ami a szakosodást illeti, kizárólag sebészeti ágakban gondolkoztam, és a konkrét döntést meghozandó, az egyetemi évek alatt bejártam ügyeletezni különböző szakterületekre: általános, ideg-, ér-, szív-, illetve ortopédiai sebészetre. Az utóbbi kettő között vacilláltam, de végül az ortopédia mellett döntöttem, mert úgy éreztem, jobban illik hozzám, férfiasabb szakma. Negyedévtől már tudatosan erre a pályára készültem.

– Milyen tünetekkel fordulnak leggyakrabban ortopédushoz?

– A porckopás a leggyakoribb betegség, és ez már középkorosztálynál jelentkezhet, valamint az idősebb generációt szinte maradéktalanul érinti. Emellett sport-traumatológiai, illetve balesetekből fakadó csonttörések, ízületszakadások miatt keresnek fel a páciensek. A reumatológuséval ellentétben, a mi szakterületünk legtöbbször műtéti beavatkozást von maga után.

– Mi a legnagyobb kihívás a szakmában?              

– A fent említett, megannyiszor előforduló porckopás ma sem gyógyítható. Bár léteznek különböző módszerek az állapot megállítására, lassítására, nincs végleges és megnyugtató megoldás a problémára. Ha a tönkrement ízületet vagy az elkopott porc helyettesítésére lenne eljárás, az nagyban megkönnyítené a munkánkat és számos beteg életét.

– Ráférne a fejlődés a szakágra?

– Az ortopédia dinamikusan fejlődő szakterület, a kihívás inkább a porc anatómiai természetéből adódik. A súlyos porckopás kezelésére beültetett protézis például nagyon bravúros megoldásnak számított, de nem lehetünk elégedettek, hiszen nem időtálló, időszakosan cserélni kell azokat, ami újabb műtéti beavatkozást igényel. Az ideális opció az lenne, ha tudnánk a porcfelszínt regenerálni, ám egyelőre csak próbálkozások vannak erre. Ilyen például a porcsejt-tenyészet, ez viszont nem eredményez annyira ellenálló porcszövetet, mint az eredeti.

– Mire kell odafigyelnünk, hogy a porckopást megelőzzük?

– Bár létezik genetikai háttere a betegségnek, leginkább az életmód befolyásolja a kialakulását. A mozgás elengedhetetlen, tornázás, heti két-háromszori kocogás, idősek esetén akár séta formájában, hiszen az ízületek azért vannak a testünkben, hogy mozgassuk őket. Ugyanakkor a porcok kopására egyértelműen hatással van a túlsúly, tudniillik a plusz kilók megnehezítik a porcok dolgát, amelyek egy idő után felmondhatják a szolgálatot. Hozzátenném, hogy az erdélyi emberek egészségügyi állapota nem túl fényes az ortopéd szempontjából, mivel túlsúlyosak vagyunk és keveset mozgunk, illetve az orvos által előírt fogyókúrához is szkeptikusan vagy nem kellő kitartással viszonyulunk.

– Milyen az ortopéd szemszögéből az ideális női, illetve férficipő?

– Mindenképp olyan, amelynek 2-3 centiméteres sarka van. A nőknél a magas sarkú cipő elfogadott, de nem mindennapi viseletként, mert hozzájárul az úgynevezett „bütyök” kialakulásához. Ugyanakkor a most divatos, lapos, egybetalpú talpú cipőket sem javaslom, főleg lúdtalphoz vagy kifejletlen lábboltozathoz egyáltalán nem jó választás. Ha mégis ragaszkodik valaki ehhez a modellhez, akkor személyre szabott, orvosi talpbetéttel ajánlott hordani. 

– Mennyire gondolkoznak az ortopéd orvosok mérnökfejjel, hiszen úgy kell rekonstruálniuk a csontokat, ízületeket, hogy azok működőképesek legyenek.

– Abszolút így gondolkoznak, sőt, vannak is ilyen vonatkozásai a munkánknak, az ízületek biomechanikája kapcsolódik a mérnöki szakmához. Viszont nem szükséges mérnöki képesítés, egy ortopéd sebész megérti a mozgások mechanikáját.

– Mitől lesz valaki jó ebben a szakmában?

– Az első és a legfontosabb gyakorlat. Elengedhetetlen az elméleti alapok elsajátítása, hasznos rutinos orvosokat munka közben figyelni, pluszt jelent az adottság is, de innen még hosszú az út az önálló, sikeres munkavégzésig. Magyarán: ha nem műtöttél, akkor nem tudsz műteni.

– Elmesélne egy pozitív történetet a praxisából, ami megmaradt az emlékezetében?

– A sebész legnagyobb elégtétele, ha a betege műtét után jól érzi magát. Ebből jócskán van részem, ám vannak komplikáltabb esetek is. Kiemelkedő élményként az első gerincstabilizáló műtétem ugrik be. Tudni kell rólam, hogy miután szakosodtam, azonnal magánpraxisban kezdtem el dolgozni. Az első évben már elvállaltam egy gerincműtétet, ami nagy dolognak számít, Vásárhelyen leginkább főorvosok foglalkoznak ezzel. Visszagondolva, nagy falat volt ez számomra, de kiválóan sikerült a beavatkozás, és ez óriási sikerélmény volt. Bár fiatalnak számítok a szakmában, mára már több mint 120 beteget operáltam meg…

– Honnan merített bátorságot a gerincműtét elvállalására kezdőként?

– Fél évet Magyarországon tanultam a neves és Európa-szerte elismert Országos Gerincgyógyászati Központban, ahol kimagasló teljesítményű főorvosok mellett sajátítottam el a szakmát. Élesben és egyedül persze nem ugyanaz, de úgy éreztem: rendelkezem a megfelelő felkészültséggel ahhoz, hogy véghez tudjam vinni.

– Számos fiatal orvos külföldön vállal munkát a kedvezőbb körülmények reményében. Ön miként döntött úgy, hogy itthon és főleg magánszektorban próbál érvényesülni?

– Az egyetem elvégzése után számomra is kérdés volt a hogyan tovább. Több opció is felmerült. Az első az állami egészségügyi intézmény, ahova ebben a városban bekerülni szinte lehetetlen. Többen ajánlották, hogy igyekezzek egyetemi vonalon elhelyezkedni, és onnan bejutok majd a rendszerbe, én viszont ezt nem akartam. A másik lehetőségem az lett volna, hogy hazatérek a szülővárosomba, Sepsiszentgyörgyre, de ezt eleve elvetettem, mert úgy éreztem, hogy Marosvásárhelyen több lehetőségem van. Kisvárosban a kórházi felszereltség esetleges, és úgy gondoltam, többre vagyok képes és hivatott, mintsem heti tíz ügyeletbe és rutinbeavatkozások végzésébe fásuljak bele. Külföld volt egy következő alternatíva, ahol már megfordultam néhányszor különböző klinikák kurzusain, de igazán sosem akartam elmenni Erdélyből. Kizárásos alapon, utolsó lehetőségként maradt a magánpraxis Marosvásárhelyen…

– Nem nehezebb út ez?

– Egyértelműen az. Magánszektorban csak akkor lehet dolgozni, ha felvállaljuk a versenyszférával együtt járó nehézségeket: azaz a kőkemény, valamint a magas elvárásoknak megfelelő minőségi munkát. Magánkórházban a beteg nagy összegeket fizet a beavatkozásokért, ezért a követelmények is ehhez mértek, nem lehet, és nem is szabad egy félresikerült műtét után egy bocsánatkéréssel kifizetni a pácienst. A rezidensévek alatt pedig nem biztos, hogy minden fiatal orvosnak sikerül megfelelően felkészülni az önálló munkavégzésre. De merészség is kell hozzá, ami nem összetévesztendő a vakmerőséggel: a határaink pontos ismeretének tudatában kell mérlegelni, hogy mi az, amit képes vagyok megcsinálni, és mit az, ami már meghalad.

– Akkor nem bánta meg a választását…

– A jó oldala, hogy elegáns környezetben dolgozunk, megválaszthatjuk, hogy képességeink függvényében melyek a testhezálló esetek, valamint nincs gyakori ügyeletezés. Nekem nagyon tetszik, fel is találtam magam ebben a közegben, sőt, a mai napig is tudok fejlődni szakmailag. Páciensekből sincs hiány, pedig közismert, hogy nagy a versenyhelyzet, mert Vásárhelyen sok a kiváló ortopédus. Jómagam hosszútávon is ezt az utat szeretném folytatni.